A világ nagyobbik részében az orvostudomány a transzszexualizmust betegségként tartja számon, ennek megfelelően a diagnózist a szakma, a többi betegséghez hasonlóan saját kóddal látta el. Az utóbbi években elindult egy mozgalom, amely igyekszik a transzszexualitás állapotát kimozdítani a betegségek témaköréből, s egyes országokban látszik is elmozdulás a megítélés terén.

Azonban még a transzszexualizmus mögött álló jogvédők sem képesek tudományos érveket felsorakoztatni a változtatás megindoklására azon túl, hogy stigmatizálja az érintett embereket, s a betegség státusza ronthat a transzszexuálisok amúgy is rossz lelki állapotán. Azt valóban nem szabad elfelejteni, hogy a transzszexuálisok, az önképpel ellentétes testbe zárva szenvednek, sokuk komoly depresszióval küzd, s gyakorta követnek el öngyilkosságot a kilátástalanság okán. Ennek ellenére én nem vagyok meggyőződve arról, hogy az állapot nem betegségként való elfogadtatása bármit is javítana ezen a helyzeten, de ha mégis, ez csak játék a szavakkal, s a lényegen nem változtat.

Véleményem szerint a transzszexualizmus egyértelműen betegség, kóros, gyógyítandó állapot. Elvégre akárhogy is nézzük, egészséges, normális esetben egy genetikai férfinak vagy nőnek pszichésen is a saját testi neméhez tartozónak kellene éreznie magát.
S érintettként bármennyire is kellemesebb az a gondolat, hogy rossz testbe születtünk, objektíven nézve a testünknek semmi baja. A genetikai nemünknek megfelelően fejlődött ki, az agyunk fejlődése azonban ettől eltér. A transzszexuálisok agyának vizsgálata azt jelzi, hogy az agyunk sok szempontból közelebb áll az identitásunknak megfelelő nemű emberek agyához.
Innentől már csak az a kérdés, hogy mit tekintünk az egyes emberek nemének eldöntésekor mérvadónak. A hús-vér testet, a nemi kromoszómákat vagy az embert valójában meghatározó agyat. Transzszexuálisként is csak azt tudom mondani, hogy ez egy kifejezetten fogós kérdés.

A kilencvenes évek végén kezdtem bele a nemváltoztatás folyamatába, amikor a mikéntje itthon még korántsem volt kiforrott és magától értetődő. Emlékeim szerint akkoriban a sorstársaim sem vitatták azt, hogy betegek lennénk. Tulajdonképpen ez még egy megnyugvást is adott, elvégre tényleg önhibánkon kívül kerültünk ebbe a helyzetbe.

Most, lassan két évtized távlatából már sokkal objektívebben, kívülről tudom nézni a dolgot, mint érintettként. A transzszexualitás ugyanis, ha nem is gyógyítható, de kezelhető. Ha a test a pszichés nemnek megfelelően átalakul, s az ember mind fizikálisan, mind adminisztratív módon az új nemének megfelelően élhet, úgy a probléma, amennyiben valóban a transzszexualitás volt a kiváltó ok (sajnos bőségesen akadnak olyan emberek is, akik valójában nem transzszexuálisok, de a rendszer könnyen kijátszható, s így számos olyan ember is átmegy ezen a folyamaton, akinek - saját érdekében - nem kellene, mivel visszafordíthatatlan) megszűnik. Természetesen kismillió egyéb ok akadhat, ami megkeserítheti egy ember életét és boldogulását, de egy átalakult transzszexuális esélyei - a párkapcsolatok kialakításában meglévő nehézségektől eltekintve - innentől már lényegében megegyeznek bárki máséval, akinek soha nem volt hasonló gondja.